A Bugsy Malone egy méltatlanul elfeledett film; Alan Parker 1976-os kísérlete arra, vajon miként dramatizálna tovább egy gengszter drámát, ha minden szerepet gyerekek játszanának. És lőn. A dolog működött, a végeredmény izgalmas is, aranyos is. A szereplők imádnivalóak. Más ne mondjunk: a "női" főszereplő a tizenegy-két éves Jodie Foster volt.

Az általa alakított karakter, a tipikus gengszter-filmbeli "rosszlány", énekesnő a mulatóból, bizonyos Blousey Brown beszélget romantikus estén a címszereplő kissráccal, akarom mondani, new yorki menő alvilági csávóval, Bugsy Malone-nal, annak eredeti hivatását firtatva:

- Bunyósokat hajtok fel, bokszolókat.

- Igazán?

- Régebben én is bunyóztam.

- Tényleg? És hogy ment?

- Akár világbajnok is lehettem volna.

- Komoly?

- Hogyne. Néhány akadályt leszámítva.

- Például?

- Az állkapcsom üvegből van. A lábam pipaszár. A kondim pocsék... Főleg pedig...

- Folytasd!

- ... Beijedtem.

Hugh Grant brit szívtipró pár éve kvázi műfajt alapítva - nem egyedül, persze - a Négy esküvő és egy temetés című vígjátékban, hát, bohóckodott. Sokan szerették a filmet, a moziiparban meg kifejezetten utánozni próbálták jópáran, nekem mindenesetre egy jelenet tetszett benne; ez - emberünk épp egy baráti esküvőn foglal helyet valahol a számára jobbára ismeretlen rokonság köreiben:

- Jó napot. Charlesnak hívnak.

- Ez ostoba vicc! Charles már húsz éve meghalt.

- Ööö... Az talán egy másik Charles volt.

- Azt mondja, nem ismerem meg a saját öcsémet?!

Woody Allen egyik filmjében, a Brodway Danny Rose címűben beszélget a címszereplő - egy nem túl sikeres impresszárió (a rendező) - és a Mia Farrow által játszott Tina Vitale nevű nő, akivel bizonyos maffiás ügyek elől való közös menekülés hozza össze emberünket. Nő helyette írhattam volna nőcit is.

Kábé a fél filmen át menekülnek, menekülgetnek, közben beszélgetnek, elvégre mi legyen egy Woody Allen-film lényege, mint hogy ketten extrém helyzetben különös-mókás párbeszédeket folytatnak.

Két részlet.

- Én jól alszom éjszakánként, magának, magának van fekélye.

- Igen, fekélyem van, de tudja, lehet, van abban valami jó is. Tudja, mi az én életfilozófiám? Az, hogy fontos, hogy jókat nevessünk, ehhez nem is fér kétség, de egy kicsit szenvedni is kell, mert különben fogalmunk sincs az életről. Így gondolom.

- Tudja, mi az én életfilozófiám?

- El tudom képzelni.

- Mi a csuda az a bűntudat?... Élek egy jobb lehetőséggel, és kész. Ki érez ma bűntudatot?

- Hogy mondhat ilyet? A bűntudat fontos, nagyon fontos. Különben, különben szörnyű dolgokra képes az ember. Higgye el, nagyon fontos a bűntudat. Én mindig bűnösnek érzem magam, pedig nem teszek semmi rosszat. Tudja, a rabbim, Perstin rabbi, azt szokta mondani, hogy isten szemében mindnyájan bűnösök vagyunk.

- Hisz istenben?

- Nem, nem, de gyötör is miatta a bűntudat.

A nyitó idézetnél az a helyzet, hogy anno, valaha elfelejtettem felírni, hogy honna van, miben hallottam.
Rémlik, mint ha Eperjes Károly hangján szólalna meg a dolog... Akkor lehet, hogy az Eldorádóból? De nem, most látom csak, hogy gépelni kezdem, ez írott forrásból ered. Akkor fogalmam sincs. De Eperjes hangján jó "olvasni".

Később nem lesz ilyen: igyekszem majd akkurátusan megadni a feltalálási helyet.

Az élet, apukám, egy nagy verseny - ordította, mint ha nem mellette ültem volna. - Az emberek, amikor eldördül startpisztoly, elindulnak, és rohannak eszüket vesztve. Aztán az egyik nyer, vagy platzon lesz, a másik meg sehol. De mondok én most neked valami titkot. nem kell erőből futni. Aki erőlködik, az hamar elfárad. Könnyedén fuss, mintha nem volna fontos, hogy győzzél. Mintha csak a magad kedvéért futnál. Mert mi olyanok vagyunk, hogy élvezzük a futást, kisapám.